Nem is olyan rég még ilyen szép idő volt, és kint üldögéltünk a kertbe, most nehéz felhők repülnek a szelek szárnyán, és mély nyomokat hagynak, amerre járnak, mindent bánatossá és szürkévé varázsolnak. Minden megváltozott, bánatos lett, az elmúlásra emlékeztet. A lombhullató fák szégyenkezve, ruhájuktól megfosztva állnak, komoran szürkén kémlelve az eget, hátha puha fehérruhába öltözteti őket. Az örökzöldek büszkén hajlongnak és dacolnak a széllel, őket nem szomorítja el a szürkület, ők nem szégyenkeznek meztelenül. Ők a sorsuk beteljesedését várják, hogy felöltöztetve, csillogón, pompázva szerezzenek örömet sok kis embernek vagy csokrot díszítve temetőbe vigyék őket, ők nagy vesztesei a természetnek, nekik nincs tavasz , nincs megújulás nekik csak az elmúlás, marad, de az elmúlásba is örömet szereznek.
