Nézem a kertem, zöld, mint kora tavasszal, lenge szellő lengedez, szomorkás az idő kint, mintha bánatos lenne, gyászolja a természet önmagát, érzi ez még nem a kikelet ideje, érzi nagy baj, van. A rügyek félénken, de már duzzadva, de nem büszkén tekingetnek körül, félnek nagyon félnek, minden hiába, ennyire hosszú életet nem tudnak élni, januártól áprilisig, ez nekik sok, érzik, nem tudnak virágpompát varázsolni a fára, tudják, nem lesznek képesek teremni, ha megfáznak. Szomorú nagyon szomorú jövő vár rájuk, nagy küzdelem, de azért reménykednek és bizakodnak, mint mi is hátha szerencsénk lesz, és végre megjön a tél és éljük a megszokott négy évszak megszokott ritmusát.